Néhány nappal ezelőtt megnéztem újra a Bohém Rapszódiát. Volt egy jelenet, amikor a bárban mindenki felállt és a televízió előtt énekeltek, tapsoltak. Átélték a pillanatot, együtt örültek a zenének. Mert a zene érték volt, emberek alkották. Olyanok, akik beletették a szívüket, lelküket, az életüket.
Még a 90-es években is, pedig nem volt annyira régen, értéknek számított egy lemez, egy kazetta, egy CD, mert nem kaphattuk meg azonnal, gyakran több boltot végig kellett járni mire megtaláltuk. Azt már csak hallomásból tudom, hogy a 80-as években nem boltból, hanem autók csomagtartójából kerültek hozzánk a lemezek. Nyugatról. Mert itthon erősen limitált volt a kínálat.
Manapság már minden elérhető digitálisan, könnyedén, sőt ingyen, már akit nem hatnak meg a szerzői jogok. Ezáltal nem is tűnik akkora értéknek, nem kell “küzdeni” érte, hogy megszerezzük.
A fotózással ugyanez történt. Amikor gyerek voltam még filmre fotóztunk. Limitált képkocka volt, be kellett osztani. Egy nyaralásra 2-3 tekercs filmet vittünk, amire elfért tekercsenként 24 vagy 36 fotó. Tízszer meggondoltuk, hogy mi az, amit megörökítünk. Így visszagondolva a legfurcsább az volt, hogy nem láttuk azonnal mit fotóztunk. A nyaralás után heteket kellett várni az előhívásra. Aztán kiderült, hogy a fotók fele homályos, fényt kapott, vagy egyszerűen csak “hülye fejet vágok” rajta. Mégis annyira vártuk, hogy elkészüljenek a képek, mint a Karácsonyt. Megbecsültük, mert várni kellett rá és a várakozás izgalmas.
Mi a helyzet ma? Egy nyaraláson több száz, ezer képet készítünk, gondolkodás nélkül (tisztelet a kivételnek), mert valamelyik csak jó lesz. Ha mégsem, akkor megvágjuk, tolunk rá valami “effektet” és “az instára, kicsiben tökéletes”. A 100 szelfiből is egy csak jó lesz, ami elég menő ahhoz, hogy a bőrsimító applikációval közösségi média kompatibilis legyen. Szomorú, de átlagosan körülbelül ennyi értéke van egy fotónak.
Aztán itt vagyunk mi, fotósok. Illetve én, a többiek nevében nem beszélek. Nekem még mindig érték a fotó, a jó fotó. Úgy gondolom, hogy a fotósnak felelőssége van az elkészült képekkel. Tudatosnak kell lennie minden expozíciónak, ki kell vele fejezni valamit. Ha csak annyi a cél, hogy bemutassunk egy gyönyörű tájat, akkor a kompozíció is támassza ezt alá azzal, hogy harmóniát, egyensúlyt ad hozzá a képhez.
Felelősség. Erős szónak tűnik, de egy fotó képes megváltoztatni az emberek véleményét. A világról. Másokról. Önmagukról.
Belegondoltál már valaha abba, hogy mekkora felelősség van a kezedben, amikor lefotózod a barátnődet, haverodat, anyukádat vagy fotósként: az ügyfeledet? A fotókkal befolyásolni tudod valaki önbecsülését, pozitív vagy negatív irányba. Mindig ez a gondolat van a fejemben, amikor portré fotózásra megyek: ma megmutathatom valaki legszebb, legelőnyösebb formáját. De ott van a másik oldal is: mi van akkor, ha valamiért nem tudom oldani a modellt és nem lesznek olyan jók a képek? Hatással lesz az önbizalmára, az életére. Ebbe belegondol bárki is, amikor a kezébe fog egy fényképezőgépet vagy telefont? Nem hiszem.
Írta: Nerpel Nikoletta/ Fotográfus/ nerpel.niki@gmail.com/ http://www.nerpelfoto.hu
Werk - A kamera két oldalán 